A tibetiek azt mondják, hogy „az úton egyszer meg kell halnod”: azaz minden nagy utazásunk során meg kell halnunk egyszer, mielőtt elérnénk a célunk. „Egy zarándoklat során nem csupán fizikai, hanem lelki értelemben is utat tesz meg az ember. A lelkemnek, a tudatomnak meg kell változnia, hogy az út végén ne ugyanaz legyek, aki addig voltam, hanem lehetőleg jobb emberré váljak. Ha tehát úgy jutok el utam végére, hogy nem „halok meg”, az azt jelenti, hogy elszalasztottam az esélyt, hogy megváltozzak. Ez esetben pedig megtehetek akárhány kilométert, megmászhatok akárhány hegyet, átvészelhetek bármilyen nehézséget, egy fabatkát sem fog érni az egész.” – írja Ian D. Robinson, aki 2 év alatt juttatta el tanítómestere (Khenszur Thabkje rinpocse) hamvait Tibet szent hegyéhez, a Kailászához – gyalog és lóháton téve meg a 3000 kilométeres utat a kínai hatóságok elől bujkálva a nehéz terepen, a ritka levegő és a zord időjárás közepette, teljesen egyedül.
Robinson fanyar humorral ír felismeréseiről:
„…megtudtam, hogy minden negatív dologért, ami történik velem, én magam vagyok a hibás. Én vagyok az oka, hogy esik a hó, annak is, hogy nincs mit ennem és annak is, hogy vizes a cuccom. De hát hogy lehetnék hibás a rossz idő miatt? Hiszen nem áll módomban befolyásolni! A dalai láma azonban erre is magyarázatot adott: a rossz dolgok a múltbéli bűneim miatt történnek velem, mégpedig nem csupán a mostani életemben elkövetett bűnök számítanak, hanem a korábbi életeim botlásai is. Ez az ok és az okozat buddhista törvénye: semmi sem múlik el nyomtalanul.
Tehát valamikor a múltban fájdalmat okoztam másoknak és ezért most megfizetek: rostokolhatok a beázott sátorban a semmi közepén. Valamikor régen rosszat tettem, ezért most havazik, valamikor régen pocsékoltam az élelmet vagy éppen loptam másoktól, ezért most nincs mit ennem és a barátnőm is azért dobott ki, mert korábban egyszer én ejtettem egy lányt, aki pedig nagyon szeretett. Az ember csak azt kapja vissza, amit ő adott, és a karma bonyolult törvényei gondoskodnak róla, hogy végül kiegyenlítődjenek a dolgok.
De miért történik mindez? Miért tettem ennyiszer rosszat? Azért, mert mindig magamra gondoltam elsősorban. Az önző kis egóm olyan volt, mint az ördög: olyan dolgokról hitette el velem, hogy jók, amelyekről a lelkem mélyén tudtam, hogy rosszak. Megint az a fránya én: én azt akarom, én amazt nem akarom, nekem több pénz kell, én fontosabb vagyok, nekem muszáj boldognak lennem, akkor is, ha te nem vagy az! Én vagyok az első, nekem muszáj mindent megcsinálnom, amit csak én akarok!
Ha képes lennék arra, hogy ezentúl csak jót tegyek, nem büntetne a sors hideggel, éhséggel. Ha szerettem volna azokat, akik szerettek, ha ételt adtam volna annak, aki éhes volt, ha megtartottam volna a lányoknak tett ígéreteimet, most sütne a nap, tukpát kanalaznék egy jó meleg házban és jutányos áron kitűnő lovat vásárolnék egy öregembertől. Gond nélkül eljutnék a Gang Rinpocséhoz és amikor végül hazatérnék, megismerkednék egy nagyon kedves lánnyal, aki kitartana mellettem és boldogan élnénk együtt, nem lenne több havazás, beázott sátor meg hideg campa.
Így viszont majd lefagyott a lábam a nyirkos zokniban, az orrom folyt, mint a csap és odakint csak hullt, hullt a hó. Őszentsége szerint mégis boldognak kellett volna lennem, hiszen tulajdonképpen szerencsém van, hogy csak havazik, történhetnének velem sokkal rosszabb dolgok is. Legközelebb a hágó tetőpontján, vaksötétben is keveredhetek hóviharba, hálát kell adnom az égnek, hogy most történt. Az is előfordulhat, hogy legközelebb nem a pihenőnapomon fogy el az élelmem, hanem akkor, amikor muszáj átjutnom azon az ominózus hágón. A társam pedig akkor is lapátra tehet, amikor már kopasz öregember leszek és nem lesz rám kíváncsi senki. Sokkal jobb, hogy most érett be a vétkeimért járó büntetés, hiszen így túl vagyok rajta. Jobb most megfázni, mint a jövő héten tüdőgyulladást kapni.”
„Mi lenne, ha éjszakánként lakályos kis turistaházakban tudnék megszállni? Az nem volna valami nagy kaland. És ha minden egyes utamba eső házból hajbókolva rohannának elém az emberek, hogy méltóztassak megtisztelni szerény hajlékukat? Az aligha nyirbálná meg a büszkeségemet, az arroganciámat. És ha a barátnőm nem hagyott volna el? Akkor nem tanultam volna semmit. Továbbra is fájdalmat okoztam volna mindkettőnknek, és még boldogtalanabbak lettünk volna. Ha nem történne velem semmi rossz, ugyanazokat a hibákat követném el újra meg újra és nem jutnék semmire.
A dalai láma rámutatott a könyvében egy pofonegyszerű dologra: soha nem fogom megoldani az összes problémámat, mindig történik majd valami, ami nem fog tetszeni. Soha semmi nem lesz tökéletes és minél többet szenvedek, minél több akadályt küzdök le, annál inkább hasznomra válnak az átélt megpróbáltatások. Nem siránkozni kell a nehézségek miatt, hanem örülni nekik, hiszen teher alatt nő a pálma és aki nem fektet be semmit, nem is nyerhet semmit. Minél rosszabb tehát, annál jobb! Abban kell bíznom, hogy Tibet mindent belead a kínzásomba…”
