Ránézel, és nem is gondolnád, hogy tönkre ment a lelke.
Ránézel, és azt hiszed, vele biztos minden rendbe.
Ránézel, és nem látszik, hogy a könnyeit fogja.
S ha nem néz rá majd senki sem, csendben kizokogja.
Ránézel, és a mosolyt kapod, álarca gyanánt.
Ránézel, s ha bántod őt, ő akkor se bánt.
Ránézel, és csendben van, mert a túl sok szó között.
Elveszett, és bent maradt, míg a szív kiköltözött.
Ránézel, és meg se mondod milyen sebek érték.
Ránézel, s ha tényleg látod, meglátod mi az érték.
Ránézel, és azt hiszed, hogy de jó dolga lehet.
Mert ott van hogyha kell, melletted, és veled.
Ránézel és visszanéz, a világ nyugalmával.
Miközben harcol legbelül, a múlttal, és a mával.
Ránézel, szemében magány, és a végtelen semmi.
Ránéznek, és látják őt, de mégse látja senki.
(Bene L. Krisztián: Nem látja senki)
