Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot
mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen
volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú
volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával
nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig a legrosszabb érdemjegyet.
Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent
Peti előző tanítóinak bejegyzésein. „Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen
kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni” – írta
első osztályos tanítója.
Másodikban így szólt a jellemzés: „Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon
szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi
küzdelem lehet.”
Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: „Édesanyja halála nagy
megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon
törődik vele.”
Negyedik osztályos tanítója ezt írta: „Peti visszahúzódó és nem sok
érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az
osztályban.” Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte
magát.
Még rosszabbul érezte magát, amikor a karácsonyi ünnepségen tanítványai
fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta és
köztük meglátta Peti ajándékát, a fűszeresnél kapható vastag barna papírba
bugyolálva. Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat és gondosan
nyitotta ki Peti csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a
kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott és mellette egy
negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották,
ahogy Éva néni felkiált: „Milyen szép karkötő!” és látták, hogy felveszi a
karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből.
Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa:
„Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámnak.” Éva néni sokáig
sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és
matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.
Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele,
Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál
gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került és már azért volt
hazugság, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, mert Peti lett a
legkedvesebb diákja.
Négy évvel később egy üzenetet talált Petitől, amit az ajtaja alatt
csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy
befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen.
Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár
voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett és hamarosan egyetemi
diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel.
Még négy év telt el és újra levél érkezett Petitől. Ebben elmondta, hogy miután
megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még
mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a
levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Horváth Péter.
A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett.
Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal és nősülni készül és kérdezte, hogy
Éva néni elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet.
Természetesen Éva néni elfogadta a meghívást.
A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak és azt a parfümöt
cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött
Karácsonykor viselte az édesanyja.
Megölelték egymást és Dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta: „Köszönöm,
Éva néni, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy
fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok és az életem
érték.”
Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta: „Peti, tévedsz. Te voltál
az, aki megmutattad nekem, hogy számítok és az életem érték. Amikor
találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani.”
(Elizabeth Silance Ballard: A tanító tanítása)
