Amikor szerettünk meghal, mindent, amit csak át kellett adnia, már átadott nekünk – már csak azzal is, hogy tanúi voltunk életének. A fizikai test halálát a szellem határozza el akkor, amikor földi élettervét betöltötte.
A születés előtti életterv bölcsességébe vetett hit adhatja a nyugalmunkat, hogy azok, akiket szerettünk, megkapták az életüktől mindazt a fejlődést, amelyet eredetileg kerestek. Békességben vannak, mert úgy éltek és úgy haltak meg, ahogyan eltervezték. Ha úgy érzed, hogy valaki halálát megakadályozhattad volna, gondolj arra, hogy senki nem hal meg anélkül, hogy ehhez ne adta volna beleegyezését.
Eltávozott szerettünk személyisége letűnik, a teste szertefoszlik, mi pedig fogjuk a Tőle kapott leckéket / tanulnivalókat / általa nyert felismeréseket és éljük tovább az életünk – bölcsebben. Akár 17 vagy 77 évet élt, úgy élt, hogy élete tanítás legyen a számunkra. Ha befelé fordulunk, megtaláljuk az üzenetét. Így a fájdalom elviselhetővé és sok minden érthetővé válik.
Az elfojtott fájdalom nem tud meggyógyulni. Addig sírj, amíg el nem apadnak a könnyeid! …és még utána is sírj egy ideig, amíg csak a fájdalmat érzed.
Fontosabb, mint valaha, hogy ugyanazzal a szeretettel forduljunk magunk felé, amelyet nagylelkűen és önként nyújtanánk gyászoló barátunknak. Ha ellenállunk a bánatnak, energiaburkot vonunk köré és elzárjuk a fájdalmunkat. A sírás a test természetes eszköze arra, hogy a kicsorduló könny által megtisztuljon a bánat és a fájdalom nehéz energiáitól. A könnyek révén kiáramlik a sűrű energia és lehetővé válik a mélyebb gyógyulás.
Ha megértjük a sírás értékét, hihetjük azt, hogy sírnunk kellene. Ezt a „kellenét” az ész mondja, mely megpróbálja ellenőrzés alatt tartani a szívben zajló folyamatokat. A gyász akkor igazán gyógyhatású, ha érzéseink természetes, spontán kifejezési formájává válik. Aki azért sír, mert az jót tesz vagy mert illik, az az egóján keresztül gyászol. Aki viszont azért sír, mert jól esik neki, az szelíden és szeretetteljesen gyógyítja önmagát.
„Mi lenne, hogyha…………..
Csupán egy gyertyát gyújtanál,
s beszélgetnél az Ő lelkével,
amit nem vitt el a halál?
Tudod, a lélek halhatatlan,
csupán a helyszín változik.
Mert él, csak kicsit más alakban,
másik világhoz tartozik!”
(Aranyosi Ervin)
„Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt.
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelís esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed felett körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben Nálad lakok,
A daloló madár vagyok,
S minden Neked kedves dolog…
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.
(Mary Elisabeth Frye)
